Majdnem 100 kg-osan az ember általában láthatatlanná szeretne válni. 

Azt szeretném, hogy a nagy, sötét, seszínű ruhák elrejtenének. Vagy inkább csak azt a 30 kg feletti felesleget takarnák el, amit mindig, mindenhová magával cipelek. Velem vannak a wc-n, ahová nem csak símán leülök, nekem igazítani kell e hátsómon. Velem van az ágyban, velem van a próbafülkékben, ahol mindig meleg van, mindig szűk a hely, és azok a ruhák, amik esetleg rám jönnek, azok is borzalmasan állnak. Velem van az állásinterjún, ahol nem hagyja, hogy kitartónak, erősnek, energikusnak, "kívánatos munkaerőnek" látsszam. Velem van kutyasétáltatáskor, a lépcsőn, és bevásárláskor. Velem van most is. Itt ül rajtam, fáradt vagyok tőle, fájnak a lábaim, a nadrágok szorítanak, a pulóverek feszülnek, a kabátok nem érnek be. 

Télen fázom, mert nehéz olyan, méretben is megfelelő, árban is elérhető meleg cuccot kapni, amiben egy kicsivel formásabbnak nézek ki, mint egy terhes bálna. Nyáron melegem van, izzadok, bevág, kidörzsöl, kicsattog... 

Akárki akármit is próbál a külvilág felé sugározni, kövérnek lenni nagyon rossz. Kényelmetlen, fárasztó és nehézkes. Lelkileg pedig szörnyen megterhelő.

Szép ruhákról, könnyed mozgásról ábrándozom, de olyan elérhetetlenek ezek... A csodában reménykedem, hogy holnap már nem leszek éhes, és az egész napot kibírom édesség nélkül... De persze nem. A különbség pedig szépen lassan nő. A leadandó...

És aztán mégiscsak belevágok. Ezredjére is. 

Erről fog szólni itt ez az egész.